Verseim:

  • Csak a fényt keresem

Sötétség leple már
Ellepi a Földet,
S mindenütt nyüszítő,
Csaholó nagykövet.

Ember embert tépi.
Testét, lelkét marja.
Sátáni hatalom,
S pénzcsengése hajtja.

Sötétség mély árok,
Mi beszippant, beránt,
S lélek fénytükrére
Csak barázdákat szánt.

Rögös kis utamon
Lassacskán lépkedek,
Sötétség mezején
Félek és szenvedek.

Lelkemnek tükrére
Néha árny is feszül,
De hiszek a fényben
Még rendületlenül.

Csak a fényt keresem,
Hisz sötétség átok,
S a sötét úton csak
Vak koldusként járok.

Fények nélkül lehet,
Csak árnyat követni.
Szárnyaló lelket meg,
Csupán gúzsba kötni.

Mind vágyunk egy kis fényt,
Mint éhes az étket,
Mint gyermeki lélek
A tündérmeséket.

Mint elveszett ember
Vezérlő csillagot.
Szomjas, tikkadt vándor
Hűs vizet, patakot.

Csak a fényt keresem
Szürkülő alkonyon,
Mikor árny motoz már
A lélek ablakon.

S amikor meglelem
Elveszni nem hagyom,
Szebb legyen a világ,
Hát visszaragyogom.

Szebb lesz földi létünk,
S könnyebb a nyűtt utunk,
Ha kis fényt mindig csak
Egymásra ragyogunk.

Nem csupán tépkedjük,
Marjuk, esszük egymást,
Csak fényünket osztjuk,
Mint egy kicsi lámpás.

S ha, sok lámpás fénye,
Már Földön szétterül,
Sötétség követe
Majd iszkol, menekül!

2012. november

  • Szárnyalás-lebegés.

Szaladnak a szürke napok,
Tegnappá érnek holnapok.
A fényét vesztve minden már,
Csak szürkeség kalitja vár.

Nyűgeink a földre húznak,
Megtépáznak, vagy megnyúznak.
Föld sarába bele kötnek,
S minden szárnyat össze törnek.

Mint legyek a légypapíron,
Hogy szárnyalni sose bírjon,
Úgy ragadunk már a sárba,
Csepp csodára, fényre várva.

Dagasszuk a földnek sarát,
Nem fényezzük ég csillagát.
Törött tükör már a lélek,
Veszve remény, s áldott fények.

De ember szív fényre éhes.
Érte csodára is képes,
S ha nem is törött össze még,
Majd rákacsint a magas Ég.

S szárnyak nélkül már repülünk,
Az Ég biztat s fogja kezünk,
S ha simogatnak már fények,
Heged, gyógyul törött lélek.

Lerázva a sarat, terhet,
Szárnyalni már könnyen lehet,
És vonz, csal, vár a messzeség,
A kedv, derű és a szépség.

És lélek ha már repked, száll,
Az öröm könnyen rá talál,
És együtt űzve gondot, bajt
Még száraz ág is tán kihajt.

Földön hagyva minden nyűgünk,
Ég mezején kergetőzünk,
S megérintve kéklő eget,
Iszkolnak mind a fellegek.

Repkedve az árnyak felett,
Elhagyunk minden szemetet.
Bár könyörög, esdve kér,
De visszük csak, mi szívhez ér.

Csak mi kedves az jön velünk,
Rémálmokat elkergetünk.
Kifényezve eget, földet,
Vonzzuk, csaljuk örömöket.

Madarakkal együtt szállunk,
Poros útra fényt szitálunk.
Átkarolva a mindenség,
Csitítjuk a nyűgös létet.

S ha majd végső útra kelünk,
Földnek adjuk fáradt testünk.
Szabad madár már a lelkünk,
S örökké már csak lebegünk.

Nem köthet a földhöz árnyék,
Földi létünk volt ajándék,
S bűneink is mind letéve,
Beérünk egy égi révbe.

Onnan fogunk integetni,
Kis kalitba fényt terelni,
S üzenni, hogy ne félj szállni,
Csillagösvényt megtalálni!

2016.február

  • Játszom

Játszom a szavakkal
S ők játszanak velem.
Áldás ez vagy átok,
Kín, nyűg, harc gyötrelem?

Játszva Föld sarába
Bele nem ragadok,
S rám is mosolyognak
Pisla kis csillagok.

Velük keresztemet
Könnyebben cipelem.
Égi áldás ez tán,
S megváltó kegyelem.

Magányom odúján
Egy ajtót kinyitott
És minden fénymorzsa
A létre szavazott.

S ha a fénymorzsákat
Mind felcsipegetem,
Lelkem kiskertjében
Máris virág terem.

Játékom tükörkép
Magammal szembesít,
S viharban, csatában
Kézen fog, átsegít.

Játszom, s elringatom
Bús, borús lelkemet,
S kiszínezem fakó
Megkopott létemet.

Az árnyakat űzöm,
Fényt meg csalogatom,
Szürke napjaimra
A szint varázsolom.

Játszom, mint ártatlan,
És gondtalan gyermek,
Amíg az égiek
Játszani engednek.

S ha bánat megtépáz,
És földre leterít,
A játékos kedvem
Madárként felrepít.

Nem béníthat meg tán
Sötétlő hatalom,
Hisz szívemben fénynek
Kis lámpáját tartom.

Játszom a szavakkal
Sorba rakom őket,
S dalolásra bírom
Lélek emelőket.

S ha Te lelkednek is
Nyitva a kapuja,
Játszani, ragyogni
Eljárok majd oda.

Eldalolom lelkem
Apró rezdülését
S kínálok csipet fényt,
Harmóniát, békét.

Játszom, míg elkísér
Az égi kegyelem,
S csak fény irányítja
Vezeti a kezem.

Játszom szürkületben
Reggel, délben, este,
Kicsi fénymorzsákat
Örökké keresve.

Játszom, ha vihar dúl
És fákat is kitép,
S ha lélek tükrébe
Egy durva láb belép.

Játszom, mint hajnalpír
Játszik a szemekkel,
S szeretetlángja a
Megkövült szívekkel.

Mint áldott Nap fénye
A tavasz tündérrel.
Mint öröm a lélek
Kicsi fénytükrével.

Játszom, ha tél dermeszt
És szíveket fagyaszt,
Hisz a játszó kedvem
Még tavaszt is fakaszt.

Játszó kedvem néha
Múlt ködébe téved,
S átfestek ott minden
Bús, fakó emléket.

Hagyom, hogy ragyogjon,
Hisz a létem része,
S néha fáradt lelkem
Kedves menedéke.

Játszom, s elmerengek
Milyen az a világ,
Hol nincs játék és csepp
Fény, öröm és virág?

Hiszen játék nélkül
Létünk kopott, sivár.
Ülünk ketrecünkben,
Mint árva, bús madár.

Vagy, ahol pénzről szól
Minden dal és nóta,
S ember lelke csupán
A mannonnak fogja.

Bilincsben, bezárva
Élni hogyan lehet?
Hisz lélek repkedni
És játszani szeret.

Lélek fény megkopik,
Foszlik, elhalványul,
És a vaksötétben
Már csak közöny az úr.

Játszom, s elmerengek
Mivé lesz az ember,
Ha lelke sötétben
És kezében fegyver?

E gondolatokkal
Ha holnapba nézek,
Bevallom aggódom,
S félelem mit érzek.

Árnyakkal csatázom,
Harcolok, küszködöm,
De kis lámpám fényét
Vigyázom, őrködöm.

Föld lakó, halandó
Neked meg üzenek:
Ne hagyjuk kihunyni
Mind a kis tüzeket.

Tápláljuk a lángot
Szép szóval, lélekkel,
Szívünk zugaiban
Megbújó fényekkel.

Ragyoghasson a Föld
S rajta minden lélek,
Barátok legyünk mind
És ne ellenségek.

Szép álom, mit a bús
Szívem dajkál, ringat,
De ész és értelem
Most néma és hallgat.

Játszom a szavakkal,
S fényt, békét álmodok,
Bár kacagnak rajtam
A pisla csillagok.

De, ha fény mind alszik
Kis lámpám világít
És a vaksötétben
Cseppnyi fény is számít.

Könnyeimnek árja
Hogy soha ne látsszon,
Már mindig csupán csak:
Játszom, játszom, játszom!

S ha tán szemedben is
A könny fátylát látom,
Már tudom, nem csupán
Önmagamnak játszom!

2015.november

  • Kancsal természet

Dőre, balga vagy csak
Kancsal a természet,
Hisz kövek között is
Sanyargat csepp létet.

Szerényen megbújik
A kicsi ibolya,
De égig felér a
Bánatos sóhaja.

Megsajnálja az ég,
S könnyet hullat érte.
Fényét pedig rá is
Igen bőven mérte.

Szerénység már ragyog,
S létében üzenet.
Ébredj ember, itt van
Fény, öröm, kikelet.

S ránk is ragyog ég fény,
Virágok mosolya,
Bár tudjuk, létünk is
Csupán cseppnyi csoda.

Lábunk előtt virág,
És fenn ragyog az ég.
Összemosolyognak,
Mint kezdet és a vég.

Legyünk mind szerények,
De ragyogjuk fényünk,
S tán majd búcsúzásnál
Hull egy csepp könny értünk.

Ám addig ragyogva
Éljük földi létet,
Mit kínál ég fénye,
S a kancsal természet!

2015.május

  • Varázs

Mint gyermekmesében
Élnek tán tündérek,
S varázspálcájukkal
A szívekhez érnek.

Ha lelked még fénylő,
És nyitott szíved lát.
Varázslat elbűvöl,
És láthatsz csepp csodát.

Fények simulnak a
Téli, szürke égen,
Csillogó varázslat
Kopott, fásult léten.

Nem ragadsz már bele
A fagy fogságába,
Fény, szeretet, öröm
Vesz az oltalmába.

Így várjuk a tavasz,
S élet ébredését.
Varázslatokkal a
Lélek emelését.

Ám legszebb varázslat
Tán maga az élet,
S benne jó emberek
Fényosztó tündérek.

Nincs varázspálcájuk,
S a szárnyuk sem rebben,
De varázsolni tán
Tündér sem tud szebben.

Élhetővé teszik
Fényvesztett világot,
S gondozzák, mint kedves
Haldokló virágot.

Őrzik a fényt, lángot,
S nem huny ki a parázs,
Ha majd minden szívben
Fény ég, s cseppnyi varázs!

2014. december

  • Valami eltörött

Valami eltörött
S a világ kicsorbult.
Lelkem bús harangja
Hasztalanul kondult.

Valami eltörött
És mély sebet hagyott,
Hisz lelkem tükrébe
Egy ostor csapkodott.

Lélek oly törékeny,
Mint halkan zengő húr,
És ha megtépkedik
Csak bánat lesz az úr.

A sebem, mint kráter,
Oly nagy, tátongó, mély,
Mint fénylő szellemnek
A vak sötét s az éj.

Mint virágzó ágnak
A gyilkos hideg, fagy,
Mi útjában csupán,
Csak rút pusztítást hagy.

Mint fákat kidöntő
Vad orkán, zivatar,
Mi mindent széttépked
És mocskot felkavar.

Mint tűzvész, ha lángnyelv
Felfal, vagy megéget,
S nyomában marad csak
Hamvadás, enyészet.

Mint a fényt, örömet
Tépő, zúzó ármány,
Hol csupán vihar van
És nincs szép szivárvány.

Valami eltörött,
S kicsit belehaltam,
De Ég rám üzent, hogy
A szavát meghalljam.

Amíg van bárányka
Mindig is lesz farkas,
De Te akkor is csak
A szívedre hallgass.

Amíg él gőg és dölyf
Marad még szerénység,
S poklok tornácán is
Lehet csepp reménység.

Míg van fény és öröm,
Mindig is lesz árnyék,
S hogy vívódjunk köztük
Ég adta ajándék.

Valami eltörött
És darabokra hullt.
Tegnap történt s mára
A fájó, rideg múlt.

Idő vánszorogva,
Araszolva halad.
Sebem gyógyul már, de
A heg makacs, marad.

Áll üszkösen, tépve,
Mint fájó mementó,
S jelzi, hogy az ember
Mily törékeny s gyarló.

S mikor árnyak hada,
Vagy farkas közelít,
Az üszkös mementó
Felvértez, menekít.

Segít, hogy fényeim
Az árnyakra hintsem,
S kicsorbult világot
Kicsit kerekítsem.

Bár tudom a farkast
Nem hatom meg vele,
De báránynak talán
Lazul a kötele!

2014. április

  • Tűvel, tollal…

Tűvel, tollal, türelemmel,
S ég kínálta kegyelemmel,
Teszem dolgom, mit sors rám mért,
Bár érte fényt sosem ígért.

Nem ágálok, teszem dolgom
Míg a fényt szívemben hordom,
S ha árny gördít tán akadályt,
Csak oszlatom, mint fény homályt.

Tűvel, tollal, türelemmel
Nem csatázom szellemekkel.
Teszem dolgom, mint oly sok más,
Ha megérint a ragyogás.

Tű és toll a segítségem.
Mankóm, társam, menedékem.
S ha rideg, sötét már a lét,
Csak játszom velük kicsikét.

Megpezsdítem fakó létem,
Kiszínezem szürkeségem.
Fényt csorgatok a bús égre,
S varázsolok tavaszt télbe.

Ha repkedni támad kedvem,
Tűm s tollam csak elő veszem,
És enyém már a szép világ,
Hol mindig nyílik a virág.

Hol nincsen gőg és rút közöny.
Csak fény csillan, és rám köszön.
Hol mindig süt az áldott Nap,
De gonoszkodni nem szabad.

Mert gonoszság ki van zárva,
Nem fér be e csepp világba.
Itt nyugalom csak fényt legel,
És árnyakat űz, elterel.

Gyűrött lelkem itt vasalják,
S szám mosolyra igazítják.
S ha cseppnyi fény megsimogat,
Már törli rút kudarcokat.

S a hátamon a súly, kereszt
Még szárnyalni is hagy, ereszt.
De kerülöm, mi mélybe húz,
Szívet tépked, és lelket zúz.

Tűvel, tollal azt üzenem
Fény bennünk él, tudom, hiszem.
S ha tárva szívek kapuja,
A fény ragyogni jár oda.

Keresd Te is rejtett fényed,
Elkóborolt kósza éned,
S ha rálelsz tiéd a Világ,
Hol mindig virul rózsa ág.

S repkedhetsz már vígan szállva,
Szépségekre rátalálva,
S már nem húz le a föld sara,
A nyűgök, gondok rút hada.

Nem mozgatok sziklát, hegyet,
S nem olvasztok jégszíveket,
De ha fényt arcokon látom,
Valós már a legszebb álmom.

E fény lesz az üdvösségem,
Ha túlpartot már elérem.
S mikor ítéletre várok,
Csak mosolygok én is Rátok.

S túlparton is varrogatok,
Tépett hiteket foltozok,
S ha lelkeken árnyat látom,
Tollam ég kékjébe mártom.

S üzenem, hogy szép az élet,
Akkor is, ha néhol tépett.
Hisz a dolgunk, hogy megvarrjuk,
Vagy, ha kell tán, át is írjuk!

2014. február

  • Víziók

Víziók és álom képek
A képzelet szülte fények.
Nem valóság pőre mása,
Játékos kedv vallomása.

Látomás, a lélek szeme,
Forrása és jó szelleme.
Törött tükör, megtépett kép.
S a csúf való már csodaszép.

Víziók ha bennünk égnek,
Varázsolnak és mesélnek,
S nincs már kapu, zár, vagy keret,
Csak csapongón a képzelet.

Föld sarából mi felemel,
Surranó szárny fénybe terel.
S érintesz egy új világot,
Mit repdeső szíved látott.

2015.november

  • Hangulat

Hangulat, egy érzés
A lelkem vendége.
Nem vihar, háború
Szelíd fény és béke.

Körbe fog, átölel,
Ragyog, fénylik, táncol,
S máris rabja vagyok,
Megkötöz, leláncol.

Hangulat, egy érzés
Hatalmába kerít,
S megkopott lelkemre
Fényt és hitet terít.

Elvarázsol és már
Csitít, dajkál, ringat,
S élet minden zűrje
Csendesül, vagy hallgat.

Felemel a Földnek
Ragacsos sarából,
S fényt kínál a létnek
Legszebb sugarából.

S csorgó fénye ha már
A szívemig elér
Vidámabban gurul
A nyűtt életszekér.

Hangulat, egy érzés
Fog, vezeti kezem,
S én meg elragyogom,
Hogy mit üzen velem.

Legyen lelkünk tükör,
És szívünk meg lámpás,
S ahova világít
Ott a fény s az áldás!

2015.október

  • Bár csak...

Bár csak porszem vagyunk
E göröngyös Földön,
De kell, hogy a lelkünk
Néha tündököljön.

S ha nagy vihar támad,
És elfúj majd a szél,
Fényünkből csepp marad,
És talán tovább él.

S a sok fénycsepp pedig,
Majd együtt világít.
Felhőt, árnyat hajszol,
S könnyeket meg szárít.

2015.november

  • Kerek világ (részlet)

Oly kerek ez a nagy világ
Hisz van tövis és rózsa ág.
Az örömök közt bú, baj, gond,
S a káromló szépet is mond.

Van szabadság, rács és bilincs,
S szemét hegyen néha a kincs.
Élet mellett halál lebzsel,
S árnyat űzzük a fényekkel.

Van szeretet és gyűlölet,
Épít s rombolja lelkeket.
Mélységek és magasságok,
S gizgazok közt meg virágok.

Van fehér és van fekete,
Nyüzsgő ember és remete.
Méreg pohár meg édes méz,
S fegyvert fogó és áldó kéz.

Van romboló és építő,
Szép szivárvány és jégeső.
Égig érő kín, gyötrelem
S mindent elsöprő szerelem.

Van dicsfény és szép glória,
S önpusztító, vad orgia.
Angyalarú, szelíd szépség,
S poklok tüzén élő népség.

Van kegyetlen és irgalmas,
Ahol bárány ott a farkas.
Valóság és mese, játék,
Rablás, csalás és ajándék.

Van mély depi és vigalom,
Büntetés és az irgalom.
Súlytalanság, nehéz kereszt,
S rabság, mi el sosem ereszt.

Van félelem és bátorság,
Gyilok, fegyver és olajág.
Kakukkfióka s kék magár,
Ki tűzzel-vízzel szembe száll.

Van ki higgadt, van ki mérges,
Éktelen, vagy tán túl ékes.
Vad csillogás, s kihunyt fények,
Mély gödör és szép remények.

Van koldus és van királyfi,
Jelentkező lehet bárki.
Van jog, pallos és van talár,
És szárnya szegett kis madár.

Van palota és van kunyhó,
Hazugság és szép, igaz szó.
Indulás és megérkezés,
Vizsga, teszt és megméretés.

Van árulás és van hűség,
Vak fegyelem s könnyelműség.
Rút közöny és szép barátság,
Ostor, vessző és aranyág.

Van tűzvész s a víznek árja,
A léleknek nyitja, zárja.
Harc, háború, béke galamb,
S csendet törő, és áldott hang.

Van gyémánt és salak, hamu,
Igaz beszéd, vagy csak kamu.
Józanság, s szédítő mámor,
Röghöz kötött s örök vándor.

Van alkotó s bősz ítészek,
Etalon is mivel mérnek.
Édes álom és ébren lét,
De nem a létem már a tét.

Van dőzsölés és van éhség,
Hit, remény és lehetőség.
Keresztút és sok-sok kérdés,
Dekázgatás, méricskélés.

Van akit a Mannon hajtja,
S szívét is zsebében tartja,
És nem tudja, hogy mi lehet,
Mit úgy hívunk, hogy szeretet.

Van gyász és van lakodalom,
Ünneplésre sok alkalom.
Kálvária, s könnyek árja,
S kinek kaput ég már tárja.

Van elnyűtt gönc, s finom kelme,
Vak sötét és fénylő eszme.
Zümmögő rét és sár tenger,
S mikor nem ember az ember.

Van értelmes és van balga,
S akinek nagy a hatalma.
Ki csillagok között sétál,
Vagy kit tart csak egy szalmaszál.

Van ki tompít és ki élez,
És ki cián nélkül mérgez.
Aki gáncsol, aki segít,
És ha fázom, megmelegít.

Van temető és emlékek,
S kik már csak szívünkben élnek.
Festett kép és álom világ,
S ránk zúduló tény, valóság.

Van kelepce és van csalás,
Megkötözés, eloldozás.
Könnyár, sírás, és nevetés,
Keresztelő meg temetés.

Van tilalom és ígéret,
S lét után a végítélet.
Foszló álom és ébredés,
És végül majd a feledés.

Van számvetés és ítélet,
Mikor még egy percet kérek,
De száll a nap, perc s az óra,
Mi elmúlt már nem lesz soha.

Kerek világ s áldott fények
Belőletek mindig kérek.
S ha felhő fedi tán az eget,
Bizton tudom, lesz kikelet.

S ha szívemig is elérnek
Boldog leszek, míg csak élek.
Nem tépázhat már az árnyék,
Hisz létem fény és ajándék.

Kerek világ, árnyak, fények,
Nem rejtőzhetsz utol érnek.
Legyen helyed mindig benne,
S találj rá a fényeidre.

Kerek világ árnyak, fények
Nem a tisztem, hogy ítéljek.
Dolgom csak embernek lenni,
S porszemként is fényt terelni.

Hát légy őrzője fénynek, gátnak,
E cifra, vad, de szép világnak.
Így lehetsz tán csak önmagad,
S világ tovább rohan, szalad!

2016.március